A fényterápia hosszú történetre tekint vissza. Az első, terápiás célra használt fényforrás a napfény volt. Az ókori egyiptomi, görög, római és az arab térség orvosai a fényterápiát az általános orvosi kezelési módszerekbe integrálták. Jóllehet az ókor sok orvosa azt hitte, hogy a napfény terápiás hatása a nap melegére vezethető vissza, akkoriban még nem volt tudományos magyarázata a napfényterápiának.

A 19. század végén a helioterápiát már sok orvos elismerte. 1903-ban dr. Roller megnyitotta Svájcban az első kórházat a tuberkulózis és az angolkór napfénybesugárzással történő kezelésére. A napfénnyel való besugárzás a szabad ég alatt az első világháborúban (1914-1918) és a második világháborúban (1939-1945) a sebek szélesen elterjedt kezelési módszere volt Nagy-Britanniában, Olaszországban, Franciaországban és Németországban.

A helioterápiától a fototerápiáig

A napfény legfontosabb terápiás hatásainak ismerete sok tudóst arra bírt rá, hogy a napsugarakra és mesterséges fényforrásokra szűrőket fejlesszenek ki és alkalmazzanak. Így a fototerápia végül a helioterápia egy alternatívája lett.

Modern fényterápia – a találmány

1893-ban a dán orvos, Nils Ryberg Finsen kifejlesztette az első készülékek egyikét, amellyel abban a helyzetben volt, hogy egy technikai eljárással szintetikus „napfényt” állítson elő. 1903-ban a fényterápia területén végzett kutatásaiért és rendkívüli terápiás eredményeiért orvosi Nobel-díjat kapott. Ezért dr. Finsent tekintik a modern fényterápia alapítójának. Kezdetben túlnyomórészt infravörös sugarakat és az ultraibolya fényspektrum részeit alkalmazták a modern fényterápiában.